Nemrégiben szöveget kért tőlem egy folyóirat tematikus összeállításába, amelyet abból az alkalomból adnak közre, hogy egy magyar költő jelentős verse éppen 40. évvel ezelőtt jelent meg. Azt kérték a felkért szerzőktől, reagáljunk az akkori opusz két kulcssorára. Én verset kezdtem írni, s csak amikor készen lett, vettem észre, hogy önkéntelenül újra rátaláltam arra a ritmusra, amely egy aránylag korai, 1983-as versemnek a lüktetését adta. Az új munkámat a folyóirat megjelenéséig nem lenne illő publikálni, de ezt a régi háromstrófásat most idegombolom, folytatva a ráhangolódást a blog címében szereplő rendezvényre, s egyben eltűnődve azon, vajon sorsszerű volt-e az az életemben, hogy az eszmélésemkor rajongott ideákhoz nem tudtam hűséges maradni, és éppen szellemi hűtlenkedéseim révén találtam meg (ha egyáltalán) helyemet a világban.

Balla D. Károly

Súlyosan

kockáim súlyosan    súlyosan gurulnak
kivetett magányos    hontalan tárgyak
csúcsukat élüket    meg-megcsikordítva
odasziszegnek a    gömbölyű halálnak

súlyosan húzom a    húzom a síneket
lábamra kötözött    kátrányos talpfák
mérföldre előttem    mérfölddel mögöttem
várva várt vonatom    sziklának siklatták

egeim riannak    riannak súlyosan
madarak hullnak a    megfagyott földre
eszmélő kutyája    lompos hűségemnek
hová heveredjen    mely hideg küszöbre