A játszi őszben sárga lombok értek
és rezge fényre rebbent fel rét,
garázda szél is rázta köntösét
és sziklák álltak – mint komorló vértek –

a messzi parton, ott, ahol a két
akácfa égre néz, s ahol beléndek
holt szára készült már ördögszekérnek
– ahol a lélek szállt… és elalélt.

A játszi őszben álltam bűnre készen
és csendben néztem, a múlás mint kísért:
hogyan lesz bajban, kényes kínban részem,

miként nyúlok majd írért, fegyverért –
és mint akit csak kéj és bűn marasztal
kecsegtetett a ősz egy kis malaszttal.

*

Indulnék újra, meztelen akár,
és bőröm vetkezném a néma fákra,
nem bánnám, hogyha kígyó mar halálra,
nem rémít már a mérgezett halál.

Találnék társra, lenne céda bár,
és büszkén rúgnék fel erényt, akárha
jó hintaját a húzni fáradt pára,
ha futni hívja röptető madár.

És lennék elhagyott, kopott szavak
hazája lenne felnevelő fészkem,
elégedett lehetnék már egészen,

– de törne újra rám a sors, a vak,
indulnék vissza: hív a végzetem,
s látnák a fák, hogy csontom vetkezem.

*

Korong forog: edényed lassan kész,
ráhúzta csíkját minden nap: az élet,
a bűn torzítja, s díszei: erényed.
Még végsőt érint rajt' a Lenti Kéz,

és lassul már az édes forgás: Ész
és Szív pihen – és szárnyra kél a lélek.
…De ez? Miféle hő, miféle fények?
Mit éget még az élteden a vész,

miféle kín, amit ki kell még állnod?
Ki az, ki múltad ígyen kéri számon? –
…Kibírtad, ím. – Jöhet más vallatás?

Már nincs, aki az érdemed kikezdje!
Emléked szent, és versbe van már szedve. –
…Jöhet a jótékony zománzozás.