Nagyon korai versem abból a korszakból, amikor csak úgy játszásiból pengettem fűzfasípomat. Kötetbe, ha jól emlékszem, nem került.

A JEGENYE
 

Eső
 veri, a
 szél tépi, a
 nap égeti. Hűvös
folyón játszanak a
 könnyű vérű sirályok.
  Vágyakozva nézi röptük,
 les utánuk. Nyújtózkodik
 karcsú testük felé aszott
 ágaival. Szomorú szerelmes
 leveleket ereget lombjából
 a levegő kacér táncosainak
 felörvénylő nyomába. Ha egy
 sirály megszánná: fürösztené
 az eső, törölné a szél, a nap
 cserzett kérgét megszárítaná.
 De a sirályok csak játszanak
 vele, nem pihen meg egyik
  sem nála,
csak egy
 százéves
 varjú az
egyetlen
 társa.
 Eső veri.
 Szél tépi.
 Nap égeti.
 Ha arra jársz, simíts meg ...

Balla D. Károly

Amit kiharapsz
 

csak amit kiharapsz
ami hiányzik az egészből
a többit elmossa a nemzeti eső
elfújja a liberális szél
tűz eszményi martaléka lesz
anyagias fagy gyötri halálra
vagy csupán köznapian elenyészik

csak amit kiharapsz
amibe fogad belevásik
a többire hitetlenek teszik rá kezüket
a többibe beleülnek a buzgó hívek
a többit csonkig lerágja
a „csak nekünk”-demokrácia
a többiből kikelnek
kis diktatúrák mohó lárvái

csak amit kiharapsz
amitől nyelved megég
a többit elragadja a kapzsi halál
elkéri a sarkon kolduló élet
stricik szeretik el
ringyók édesgetik ágyukba
bérbe veszi az önhitt múlt
becsapja a nevesincs jövő

csak amit kiharapsz
ami ajkadat véresre marja
a többire ...

1986-os vers. Párszor rá osztottam a „húzós vers” szerepét akkor, amikor már a szocialista tematikát nem vették véresen komolyan a Kárpáti Kiadóban, s nem feltétlenül várták el, hogy forradalmi vagy békeverssel kezdődjön egy kötet vagy összeállítás, de a pozitív jövőbe tekintést még igencsak kívánatosnak tartották. Hogy ez a vers nem is annyira pozitív, az kevésbé tűnt fel, lendülete és jövő-intonációja elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy antológiaközlésekben és kötetben verseim élére kerüljön. Ezzel kezdődik 1990-ben megjelent (de kéziratként 1988-ban leadott) könyvem, a Sorsomhoz szegezve is. Ennek érdekessége, hogy gyakorlatilag utolsó olyan könyvem, amely tőlem független kárpátaljai kiadónál jelent meg. A következő ...

Az elfelejtett versekből...

Balla D. Károly 

A kétkedő halál

 

A gyermek mindig többre képes,
mert több benne a kétkedő halál;
ha sír, a könnye egyre véres,
s bitók veretnek ott, hol lábra áll.

A gyermek mindig másra képes;
az istenekhez néha fölgagyog –
nevet anyján, hogy erényes,
hogy ostobák a jótevő nagyok.

A gyermek folyton s egyre éhes;
enyészet nyílik apró karmain.
A homloka – az mindig fényes;
és gyilkot rejt, mint ősapánk: Káin.
 

Balla D Károly

Maradhat távol

Maradhat távol     jöhet közelembe
mintha kezében     holt fióka lenne

Tehet kedvemre     vagy szembe is szállhat
nincsen már bennem     szemernyi alázat

El is oldozhat     vagy köthet magához
mint aki bárányt     isteneknek áldoz

Megszülhet újra     vagy halálba küldhet
arcomra konok     lázrózsák kiültek

Kriptába zárhat     hagyhat temetetlen
nyűvek teremnek     májamban menten

Pokolra küldhet     vagy emelhet mennybe
eltöröl végül     az idő végtelenje
 
 

Félig-meddig elfelejtett versem: egyetlen folyóiratközlést ért meg másfél évtizede (irodalmi szempontból nem túl frekventált helyen), kötetekbe nem vettem fel. Most egy új, átfogó összeállítást készítek, és arra jutottam, hogy helye lenne benne. (Érdekelne a véleményetek...)

Balla D. Károly

Anyaföld

 

Hát újra itthon! Csókra hívnék szent humuszt,
de Isten nincsen, földemet hogy megemelje,
s nem hajlik már gerincem; kínom Tantaloszt
idézi: bár nem öltem gyermeket remegve,
de szomjam mégis hajt a földanya iránt.
Ölelnék földet, ám a rossz derék erénye
nem enged le az édes magvak lakta mélybe –
egy csont, egy apró mészdarab, mi visszaránt.
Borulnék földre, ám csak talpam az, ami
a szent humuszhoz érhet. Hallom is alélva,
amint csak ...