Petőfi Sándor

Barguzini nagy erdőbe

 

Barguzini nagy erdőbe
Voltam éppen elmenőben,
Szedtem lábam egyre-másra,
Midőn utánam szólt Mása.

Mondá: elébb a postára
Mennék végre valahára,
Onnan izent jó apósom:
Pofa borral még adósom.

Ó, szívem, te, balga, dőre,
Erdők-mezők hő vadőre,
Menj most el a jó öreghez,
Ha már borral ígyen kedvez.

Ottan vártak vigalommal,
Lelkem szökkent vélük lombba,
Csak amidőn kedvem leltem –
Kérésükre megfeleltem.

Elmeséltem hosszan, sírva:
Eltemettek tömegsírba
Messzi földöm engemet már,
Juliskám is vissza nem vár.

Erre vetül néha vándor,
Tőle hallok volt hazáról,
Levél is ha néha érkez –
Lelket borít, kutat mérgez.

Mondá erre jó apósom,
Ki már borral nem adósom,
Most is jött egy friss kóperta,
Tán csak nem egy magyar erta?

Magyar bizony, magyar lehet,
Rokon így lelt meg engemet,
Megcímezte kedves kuzin:
Utolsó posta, Barguzin.

Rejté keblem a levelet,
Hazafelé ígyen megyek,
Olvasom majd pipa mellett,
Mása lássa: bánt engemet.

Itthon aztán ingem megül
Elévettem rezzentlenül,
Rá is kérdez szívem párja:
Megint levél, múltak átka?

Levél, levél, rokon erta,
Bomlik fel a friss kóperta,
Bomlik véle emlékezet,
Sír a költő, emlékezget.

Hajtom fejem asszonyölbe,
Kezem rándul lángökölbe,
Égő pipám füstje mellett
Áztat könnyűm honlevelet.

Azt írja a drága kuzin,
Mi messze van ott Barguzin,
Jönni mégis lenne kedve:
Rokonvállat veregetne.

Jöjj el, rokon, lóhalálban,
Itten várlak bús halálban,
Marék földet hozz magaddal,
Abba temet majd egy angyal.

Angyal neve legyen Mása,
Júliámnak messzi mása,
Legyek itten eltemetve
Muszka földön – magyar földbe.

Verseim' és minden titkom'
Nője be a bazsalikom –
Koporsóba legyen zárva
Szibériák legendája!

És ha egyszer felfeszítik
Késő korok jó vitézi,
Hamvaimra imát mondva
Szálljanak a sírhalomba.

Döntsék el, hogy melyik tetem
Lehetne a porhüvelyem.
Ezrek vannak hantok alatt –
itt az idő, válasszanak!
 

írta Balla D. Károly a szibériai Petőfi-lelet szenzációjának árnyékában